A virtuális valóság (virtual reality, VR) egyedi lehetőséget kínál testünk digitális megjelenítésének átélésére. Az ezzel foglalkozó eddigi kutatások általában emberszerű avatárokat használtak, és minél mélyebb az alámerülés (immerzió), annál erősebben kötődünk az avatárunkhoz.

Egy új VR illúzió viszont annyira megtévesztheti a felhasználót, hogy elhiszi: nem emberi testben, hanem valamilyen digitális állatéban, például denevérében vagy pókéban él.

A németországi Duisburg-Essen Egyetem kutatói által fejlesztett VR csúcstechnológiai csavar a klasszikus gumikéz-trükkön. Az eredeti lényege, hogy élettelen tárgyakról elhitetik személyekkel: az ő testükhöz tartoznak.

De mi történik akkor, ha testünk meghosszabbítása helyett valami teljesen mást élünk meg? Ha nemhogy nem emberként, hanem a Homo sapienstől alaktanilag és minden más szempontból teljesen különböző állatként kalandozunk a virtuális környezetben?

Rengeteg tanulmány készült a VR hatásairól, például különös kísérletekről, amelyekben a résztvevők virtuális állatok testét sokkal inkább érezték a sajátjuknak, mint virtuális emberekét. Ezek a kutatások is egyértelműsítik, hogy a virtuális valóság erősen befolyásolhatja az emberi agyat.

Amikor a német tudósok VR kísérletei a repülést szimulálták, kiderült, hogy az önkéntesek gyakran érezték: a repülő állatok teste az ő tulajdonuk, és ez azért furcsa, mert például egy póknak teljesen más csontváz-szerkezete van, mint a Homo sapiensnek.

Az avatár sikeres átélése szempontjából az ember és az állat teste a csontváz mellett két vonatkozásban, a testtartásban és az alakban tér még el egymástól.

A kutatók három állatot választottak ki: tigrist, denevért és pókot. A tigrisek csontváza nagyon hasonló a miénkhez (ugyanannyi végtaggal rendelkeznek stb.), természetes tartásuk viszont jelentősen eltér. A denevérek tartása és csontvázuk ugyan egy kicsit hasonló a miénkhez, viszont teljesen mások az arányok.

A pókok szinte mindenben különböznek.

A kutatók az összehasonlítás miatt, emberi avatárt is használtak, de hiába volt humán reprezentáció is, a 26 résztvevővel végzett kísérletben mégis a pók és kisebb mértékben a denevér dominált.

Az IBM közkinccsé tette a rákellenes küzdelemben segítő három mesterségesintelligencia-projektjének eredményeit, amelyeket immáron a nyílt forrású fejlesztésekkel foglalkozó közösségek is használhatnak. A Watson MI Doktor veszélyes orvosi tanácsai miatt támadott cég számítógépes és molekuláris biológiai konferenciákon magyarázza el a Watsontól teljesen független három fejlesztés lehetőségeit, felhasználási módját.

Szomorú statisztika: 2018-ban 9,6 millió rákos beteg halt meg, 18 milliónál diagnosztizálták a betegséget. Genetikai örökség, környezeti tényezők, dohányzás, étrend stb. mind közrejátszik a rák kialakulásában, és ugyan sok formája kezelhető, rengeteget kell még tanulnunk róla.

Az IBM zürichi Számítógépes Rendszerek, Biológia csoportja MI- és gépitanulás-alapú megközelítéssel igyekszik gyorsítani a fő okok és a molekuláris mechanizmusok feltárását, és új módszereket dolgoz ki tumorok összetételének kimutatására.

A Pacc.Man mélytanulás algoritmus előrejelzi a működő rákellenes gyógyszerekké alakítható vegyületeket, keverékeket.

Egy gyógyszer fejlesztése többmillió dollárba kerülhet, és a pénzügyi korlátok miatt kevesebb újat dolgoznak ki. Az algoritmus automatikus elemzéseket végez, amelyek alapján kimutatja a valószínűsíthető legsikeresebb opciót. A vegyületekre vonatkozó adatokat, génkifejeződéseket és molekuláris szerkezetüket vizsgálja; munkájával jelentős mértékben csökkenthetők az előállítási költségek.

A második projekt, az INtERAcT a betegség megértéséhez kapcsolódó tanulmányokból automatikusan kivonatol adatokat. Mivel évente kb. 17 ezer idevonatkozó anyag jelenik meg, ember számára kvázi lehetetlen feladatot végez el. Jelenleg fehérjék közötti interakciókkal kapcsolatos adatokat gyűjt ki. Az eszköz egyik erőssége, hogy specifikált betegségek kontextusában képes interakciókra következtetni. Az egészséges szövetben végbemenő interakciókkal összehasonlítva ezeket, elvileg a betegség mechanizmusára vonatkozó infókhoz juthatunk.

A PIMKL algoritmus adatsorok segítségével írja le a molekuláris interakciókkal kapcsolatos ismereteinket, és azok alapján készíthetők előrejelzések a rák adott szervezeten belüli fejlődéséréről, potenciális rosszabbodásról. Betegek molekuláris megnyilvánulások szerinti csoportosításával, orvosok könnyebben dolgozhatnak ki egyénre szabott gyógymódokat.

Míg a világegyetem „nagy” tárgyai, legyen szó akár egy homokszemről vagy egy galaxisról, törvénysor, mégpedig a klasszikus fizika szerint működnek, addig a szabad szemmel nem látható apró tárgyakat, például az atomokat és a részecskéket teljesen más törvénysor, a kvantumfizika vezérli.

Tudósok évtizedek óta próbálkoznak a kétféle fizika közös nevezőre hozásával. Most úgy tűnik, hogy egy, eredetileg 2003-ban, a lengyel Wojciech Zurek által kitalált elmélet lehet az áttörés alapja.

A kvantumvilág egyik furcsa jelensége, hogy rendszerei ugyanabban az időben egynél több állapotban is lehetnek (szuperpozíció). Amikor megfigyeljük őket – mérést végzünk rajtuk –, a részecskék a mérés hatására láthatóan vagy az egyik, vagy a másik állapotba, a „kvantumvalóságból a klasszikusba” kerülnek (dekoherencia).

A kvantumdarwinizmus e jelenség magyarázatára tett kísérlet.

Az elmélet szerint a kvantumrendszer nem a mérés, hanem a rendszer és a környezet közötti interakciók hatására vált állapotot. Pontosan ezért nem látunk makroobjektumokat kvantumállapotban, mert a környezeti tényezők mindig befolyásolják őket.

A környezeti hatás a kvantumrendszerek „mutató állapotaival” (pointer states) magyarázható. Ezek az állapotok mérhető speciális tulajdonságok, például egy részecske elhelyezkedése vagy sebessége, és a dekoherencia kevésbé zavarja meg, mint más állapotokat.

A részecske és környezete közötti interakció után ez a megfigyelhető állapot marad fenn. A megfigyelés azért lehetséges, mert a részecske környezetében „kinyomtatja” saját utánzatait.

A darwinizmus ekkor lép működésbe, és csak a legalkalmasabb, az adott környezethez legjobban alkalmazkodó állapot „éli túl” a dekoherencia folyamatát.

„A kvantumdarwinizmus fő gondolata, hogy szinte soha semmin nem végzünk közvetlen méréseket. A környezet olyan, mint egy nagy hirdetőtábla, amelynek minden részén a világegyetemre vonatkozó információ másolatai futnak” – nyilatkozta Zurek.

Nemrég három egymástól független kutatócsoport végzett a kvantumdarwinizmust tesztelendő kísérleteket. Azt vizsgálták, hogy egy-egy kvantumrendszer tényleg „nyomtat-e” a környezetében magáról másolatokat, vagy sem.

Úgy tűnik, hogy igen.

„A kutatások nagyjából igazolják a várakozásokat, ami azt jelenti, hogy talán már úton is vagyunk a nagyok és a nagyon kicsik fizikájának kibékülése felé” – magyarázza Zurek.

Instagram-szűrők, Snapchat-maszkok, Google-kísérletek után, legújabban még jobb mesterséges intelligenciák próbálják megváltoztatni az arcunkat. Miután az adatbiztonsági okokból sokat támadott FaceAppal húsz évet öregedtünk, most itt a legfrissebb, fejünket reneszánsz portrévá alakító kezdeményezés.

Az MIT (Massachusetts Institute of Technology) IBM Watson AI Laboratórium kutatói a korai reneszánsztól a kortárs képzőművészetig ívelő periódus stílusait reprezentáló kb. 45 ezer portrén tanítottak egy mesterséges intelligenciát, hogy az AIPortraits.com weblapon úgy örökítsen meg minket, ahogy például Botticelli vagy Michelangelo tette volna.

Az eredmények meglepően egyediek. A képek nem teljesen úgy néznek ki, mint a feltöltött eredetiek, de a végeredmény sokakat könnyen megtéveszthet, és első ránézésre azt hihetik: valódi festménnyel szembesülnek.

Az oldal használata pofonegyszerű. Felteszünk magunkról egy tetszőleges fotót, mire az MI meg nem nevezett reneszánsz festő stílusában utánozza a fényképet. A felhasználó egyelőre nem választhat művészt, stílust; mindenki erősen stilizált, reneszánsz kori portrét kap. Elsőre úgy tűnik, hogy az oldal véletlenszerűen választ, de ha ugyanazt a képet többször feltöltjük, mindig ugyanaz lesz a végeredmény.

Csak kevés renderelt képen látható mosoly, széles vigyor pedig egyetlen egyen sem. A hiba arra vezethető vissza, hogy a mesterséges intelligenciát tényleges műalkotásokon gyakoroltatták.

A kutatók igyekeznek kiszűrni minden előítéletet, minden félreértelmezhetőséget, és a mosolyok, vigyorok is (részben) ennek az elképzelésnek estek áldozatul.

Portréfestők ritkán örökítenek meg mosolygó embereket, mert a mosolyt és a nevetést általában a festészet komikusabb részéhez társítják, és mert egy ennyire nyílt érzelemkifejezés eltorzíthatja az illető arcát. Az a tény, hogy az MI nem tudja reprodukálni a mosolyunkat – a fejlesztők szerint – megtanít valamire a művészet- és a portréfestészet történetéből.

Köztudott: az orosz startup FaceApp engedélyt kér, hogy hozzáférjen a telefonunkon lévő összes fényképhez, ami információbiztonsági, személyiségi jogi (privacy) problémákat vet fel, és a fotókkal történő visszaélés sem zárható ki.

Hasonló problémákat, aggályokat megelőzendő, az AIPortraits.com bejelentette, hogy egyetlen feltöltött képet sem tárolnak, a portré elkészültekor mindegyiket törlik.

Frissítés: az AIPortraits.com honlap a tömeges megkeresés miatt jelenleg nem elérhető.

Az emberi elme könnyen megtéveszthető, az eszköztár egyre gazdagabb hozzá. Érzéki csalódás, fejlettebb bűvésztrükk, nem kell túl sok az átveréshez, viszont pont ez a gyengeségünk teszi lehetővé a felhasználót digitális világokba vezető virtuális valóság (virtual reality, VR) technológiákat is.

Egy új VR kesztyűnek köszönhetően ezek a valóságok szó szerint tapinthatók, megfoghatók lesznek, több érzékszervünkre hatnak.

A dél-koreai kutatók által fejlesztett könnyű és rugalmas eszköz remekül elhiteti viselőjével, hogy kesztyűs virtuális kezével tényleg megfog digitális tárgyakat.

A fejlesztés túlmutat a videojátékon.

Ezek a kesztyűk ugyan nem újak, viszont az eddigiek főként mozgások digitális utasítássá alakítására összpontosítottak. Mivel a folyamat megfordítása, a virtuális környezet érzékelése sokkal bonyolultabb, a technológia korlátozott, a textúra-érzékelés kommunikálásában ki is merül.

Az új kesztyű a felhasználó ujjhegyére továbbítja a digitális objektum részleteit. Az eszköz piezoelektromos technikával működő, elektromos töltést szorítás, nyomás hatására generáló szenzorai „megmondják” a komputernek, merre tartson a virtuális kéz, míg az aktuátorok a valódi kézben keltenek érzeteket, legalábbis érzetek illúzióját.

Az ujjak által „termelt” elektromos impulzusokat szoftver fordítja a kart irányító utasításokká.

A legnagyobb munkát az aktuátorok kidolgozása jelentette, legtöbbjük vékony szilikonkapszulába tett légbuborék. Az elektromos áram megváltoztatja a szilikon formáját, aminek hatására a benne lévő levegő is „mozgatható”, és tágasabb, nagyobb térben jelenik meg. A jel váltogatásával a buborék mérete átalakítható, ki- és bekapcsolható lesz.

Egyértelműen a buborékok a folyamat kulcselemei. Ha a kesztyű ujjvégébe tesszük őket, kezünkben a tapintás, fogás stb. érzetét keltik.

A kb. 15 dekás kesztyűt sikeresen tesztelték, a felhasználó digitális sakklovat markolt meg vele. Nemcsak a formáját észlelte, hanem fel is vette, megfogta, megtartotta, bebizonyítva, hogy a szenzorok és az aktuátorok huzamosabb ideig is jól működnek.

Ez még csak a kezdet, a prototípus jelenleg három ujjal működik, egy-egy ujjnak mindössze egy aktuátora van. Szobrok finomabb részletei egyelőre egyáltalán nem érzékelhetők. Az érzékelési szintet a fejlesztők lépésről lépésre, inkrementálisan tervezik növelni.

A jövőben az eszközt többféleképpen, különféle VR szoftverekkel használhatjuk – játékon kívül tanuláshoz, tudományos kísérletekhez stb.

Immerzívebb, élethűbb lesz vele a VR.

Ma már elképzelhetetlen sportesemény videó-összefoglalók nélkül. Az utóbbi években mesterséges intelligenciák nemcsak részt vesznek a fénypontok kiválogatásában és összeállításában, hanem a munkát gyorsabban is végzik, mint az ember. Sportrendezvényekről, vállalatok anyagi helyzetéről vagy ingatlanokról írt rutinösszegzések mellett a videoszerkesztéshez is egyre jobban kezdenek érteni.               

2017 óta a wimbledoni tenisztornát rendező All England Club az IBM legendás Watsonját használja a legjobb jelenetekből készülő klipek elkészítéséhez. A 2019-es év újdonsága, hogy a fénypontokat összeszedő algoritmust minden előítélettől megszabadítottak, egyformán kezeli az összes versenyzőt, nincs benne többé részrehajlás a legnagyobbak iránt.

Watson élőben figyeli a meccseket, és az izgalomszint szerint pontozza a másodperceket. Videó- és audiójelek, fogódzók alapján ítélkezik – például, ha az egyik játékos dühösen a bíróhoz rohan, vagy a közönség hangrobbanásszerű zajt csap. Az MI csoportosítja a teniszezők mozdulatait, a közönség reakcióit stb.

A pillanatok pontozásával, a többivel történő összehasonlításukkal az algoritmus ajánlásokat tesz, hogy melyik fénypontokat érdemes összefoglalóba rendezni, majd kiválasztja, egybevágja, és átnézésre elküldi azokat a humán szerkesztőnek.

Az idei változtatás eredményeként Watsont már nem befolyásolja, ha a közönség sokkal hangosabban szurkol valakinek, például egy brit teniszezőnek, de az sem, ha esetleg a tűző déli nap miatt csendesebb. A versenyzők világranglistás helyét, a napszakot, a pályaszámot stb. figyelembe veszi, hogy a lehető legobjektívebben válogasson.

A rendszer legkoncentráltabban a teniszütő és a labda érintkezésekor keletkező zajokat „füleli”. Ez a tevékenysége az egyik garancia a dinamikus vágásra, az unalmasabb pillanatok kihagyására.

A szervezők természetesen nemcsak technológiai-tudományos okok, hanem a hirdetések és a mögöttük álló cégek miatt is használnak MI-t. Minél jobb egy összeállítás, minél többen nézik a teniszezőket – és a videókon megjelenő logókat – potenciálisan annál nagyobb az érdeklődés egy-egy termék iránt.

Amikor Watson elkezdte wimbledoni munkáját, az első évben 14,4 millióval többször tekintették meg a videókat, mint az előzőben, és a nézettségi számok tavaly és idén is növekedtek.

Nincs többé szükségünk például japánul beszélni ahhoz, hogy bárkivel, bárhol elhitessük: folyékonyan elboldogulunk a távol-keleti nyelvvel.

Julia White, a Microsoft Azure egyik vezetője egy múlt heti konferencián, Las Vegasban bemutatta, hogyan készíthető személyekről döbbenetesen élethű hologram. A hologram ráadásul nemcsak külsőnket utánozza, hanem a mi hangunkat használva általunk nem ismert idegen nyelveken is beszél.

A bemutató két technológiának, a kevert valóságnak (mixed reality, MR) és szövegek neurális alapon történő beszéddé alakításának (neural text-to-speech) köszönhető. A kommunikáció jövőjét vetíti előre, amikor a technológia jelentősen csökkenti, kvázi lebontja az emberi interakció verbális korlátait.

Első lépésként White külsőre azonos életnagyságú hologramját alkották meg. A felvétel a Microsoft egyik kevertvalóság-stúdiójában történt, White angolul tartotta a prezentációt.

Ennyi pedig a Microsoft HoloLens MR headsetjét viselő bármelyik személynek elegendő ahhoz, hogy úgy érezze: White pont vele szemben áll, hozzá beszél. A japán szöveghez a cég neurális „fordító” technológiáját használták, az alkotta meg a beszélő személyes „hang-aláírását”. Mihelyst elkészült, a hologrammal bármit, bármilyen nyelven elmondathatott. A hallgatóság White hangját hallotta, a nő japánul magyarázott.

Nemzetközi közönség a hangot mesterségesintelligencia-módszerrel utánzó hologram használata nélkül is sokat profitálhat a kombinált megoldásból, mert az anyagot megnézhetik televízión vagy számítógépes képernyőn, a beszédet pedig humán fordító ülteti át az illető anyanyelvére.

A technológia felszámolja az előadó és hallgatósága közti korlátok nagy részét. Képzeljük el, hogy a világ egyik vezető politikusa szónokol, és minden egyes hallgatója – a bolygó különböző pontjain – úgy érzi, mintha az illető a szobájában lenne, és az ő nyelvén beszélne.

Vagy egy világhírű professzor előadást tart, és bárki anélkül látja és érti, hogy ki kellene mozdulnia otthonról, és meg kellene tanulnia a prof anyanyelvét.

Mi lehet a következő lépés? MR-alapú kontaktlencsék, és nem lesz többé headsetre szükség? A beszédet a beszélő hangján valósidőben fordító MI?

„Ezek a technológiák mind léteznek. A jövő már itt van” – fejezte be prezentációját White.

Miután tavaly nyilvánosságra került, hogy chipek milliárdjain találhatók biztonsági rések, kutatók minden eddiginél hatékonyabb módszereket keresnek félvezetők védelmére. Az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma által finanszírozott Morpheus projekt lehet a hacker-támadások elleni (egyik) megoldás.

A Michigani Egyetemen fejlesztett Morpheus rendeltetése, hogy megelőzze az illetéktelen behatolást. A megközelítés lényege: ellehetetleníteni a támadások tárgyához, a chipeket irányító szoftver kódjához való hozzáférést.

A cél a kód elemeinek folyamatos és véletlenszerű megváltoztatásával érhető el. A változások sajnos okoznak problémákat a processzor által működtetett alkalmazásokban – csökken a teljesítmény. A hatékony működéshez és a teljesítmény fenntartásához a maiaknál méretesebb chipek kellenének.

Mivel a hadsereg számára a csatatéri stb. nagyobb biztonság az elsődleges szempont, a redukált teljesítmény különösebben nem zavarja őket. Az üzleti és a magánfelhasználói szektor számára viszont csökkenti Morpheus értékét, valószínűleg kisebb érdeklődést mutatnak majd iránta. (A Michigani Egyetem kutatói már alapítottak is egy Agita Labs nevű vállalatot, amelyen keresztül az ügyfelek megvásárolhatják Morpheust.)

Az 50 másodpercenkénti módosításokkal a leghatékonyabb automatizált hackertámadások is megakadályozhatók, így a behatolók hiába találnak réseket, nem áll módjukban profitálni belőlük, mert mire hozzáférnek a szükséges infókhoz, azok már meg is változtak.

Linton Salmon, a projektben szintén érintett DARPA (a minisztérium Fejlett Védelmi Kutatások Ügynöksége) egyik szakértője szerint Morpheus nemcsak megelőz egy sereg cybertámadást, hanem új fajtákat is felfedez, és mindig a fenyegetés súlyának függvényében alakítja át a kódot.

A tényleges alkalmazásig azonban sok tesztre lesz még szükség. Amerikai biztonsági szakértők fogják vizsgálni, mennyire hatékony. A michigani kutatók a kód egyes részeit online elérhetővé teszik, amellyel más szakembereket igyekeznek a hibák és sebezhetőségi pontok keresésére, feltárásukra és kijavításukra ösztönözni.

A metaanyagok a természetben nem található tulajdonságok (extrém-kicsi atomok, a polarizáció és egyes fényjelenségek feletti kontroll stb.) miatt előállított anyagok, például a sci-fikből ismert láthatatlan köpenyekhez nélkülözhetetlenek. Manapság rendkívül sok munkába és tesztbe kerül ilyen anyagok létrehozása, a folyamat időigényes, és az új matériák hatékonysága sem egyértelmű.

A problémát mesterséges intelligencia oldhatja meg.

A dél-koreai Pohang Tudomány és Technológia Egyetem (POSTECH) kutatói mélytanulással (deep learning) megvalósítható tervet dolgoztak ki új anyagok kiválasztására, fotonikus szerkezetek fejlesztésére.

A metaanyagok tulajdonságai a tervezés során dőlnek el. A hagyományos módszer próba-hiba tesztek sokaságával igyekszik elérni a kívánt eredményt. A koreai tudósok viszont MI-t használó, adatalapú módszert javasolnak.

A hatalmas adatmennyiségen, többféle metaanyag-terven, fotonikus szerkezetek kapcsolatain, fénytani jellemzőin gyakorolt MI pontos és hatékony módszerrel állhat elő. Több intézményben (Massachusetts Institute of Technology – MIT –, Stanford, Georgiai Technológiai Intézet) próbálkoznak metaanyagok tervezésével, de túl sok input (az anyagok és a szerkezetek fotonikus paraméterei stb.) kell, az eredmény pedig folyamatos javításra szorul.

A koreai kutatók betanított MI-jével sokkal nagyobb a tervezési szabadság. Az így előállított metaanyagok elemzéséből kiderült: ugyanazokkal a fénytani tulajdonságokkal rendelkeznek, mint a mesterséges ideghálóba táplált anyagok, viszont hamarabb elkészülnek stb.

Az MI-vel történő tervezés több változást hoz.

Lerövidül a fotonikus szerkezetek tervezési ideje, többféle kivitelezés lehetséges, kevesebb teszt kell stb. A metaanyagok változatos alkalmazásokban, például kijelzőkben, biztonsági megoldásokban, katonai technológiákban hasznosíthatók. Már folynak is ezirányú fejlesztések, az MI sokat segít, drámai mértékben felgyorsítja a munkát.

Hamarosan megjelenhetnek a viselőjének mások által észrevétlen mozgást biztosító, mai ismereteink alapján természetes anyagokkal kivitelezhetetlen láthatatlan köpenyek.

Megosztottak a robotok, különösen a mesterségesintelligencia-technikákkal felerősített szerkezetek iránti érzéseink. Az MI fejlődésével ezek a gépek egyre jobban hasonlítanak élőlényekhez, munkahelyeken és otthonokban egyaránt fontos szerepet tölthetnek be. Kérdés, mennyire bízunk bennük, sikerül-e elfelejtenünk a sci-fi rémálmokat.

Elon Musk szerint a változásokra reagálva, a Homo sapiensnek mielőbb egyesülnie kellene az MI-vel, üdvös lenne, ha (lényegében) cyborgokká alakulnánk át.

Az ember-robot viszonyról folyamatosan készülnek felmérések.

Az Európai Bizottság egyik tavalyi anyaga alapján az általános reakció inkább pozitív, viszont egyes területeken kifejezetten tartunk tőlük. A megkérdezettek 60-61 százaléka eltiltaná őket a gyerekneveléstől, idős és fogyatékkal élő személyek gondozásától. 30-34 százalék az oktatásból, 27-30 százalék az egészségügyből is száműzné őket. Az űrkutatásban, a gyártásban és a katonai/biztonsági szektorban viszont többen örülnének markáns jelenlétüknek, mint ahányan nem.

De mi történik, ha egyes kizárólag emberinek elfogadott feladatokban, például a gyereknevelésben is jobbak a húsvér szülőknél?

Egy gép soha nem fárad el, nem mérges, nem szétszórt, nem türelmetlen, és ezeket a tulajdonságokat figyelembe véve, John C. Havens robotetikus szerint idővel gyerekeket is nevelhetnek.

„Amikor az emberek géppel történő helyettesítéséről vitázunk, a szülői feladatok ellátása szinte soha nem kerül szóba. Viszont, ha a hatékonyság lesz a legfontosabb szempont, elképzelhető, hogy MI-játékok, személyi asszisztensek vagy társrobotok ebben a szerepkörben is helyettesítik az embert” – magyarázza a szakember.

Egyrészt az MI-k egyes nevelési feladatokban már jól, időnként az embernél is jobban teljesítenek, másrészt a gyerekek egyre jobban kötődnek pótszülőnek is felfogható személyi asszisztensekhez, például az Amazon Alexájához. Az erős kötődés néha a szülő-gyerek kapcsolat rovására megy.

A jelenség akár odáig is vezethet, hogy idővel egyes gyerekek a környezetükben lévő gondoskodó gépeket jobban fogják kedvelni, mint a szüleiket.